Senki krónikája

hihhhetetlen lusta vagyok írni ide. de most mégis ráveszem magam.

nos... voltunk verával színházban, és mivel elötte "pihentünk" egy nagyot, ezért igencsak érdekes volt a darab :P az első ötpercben végig szakadtunk a röhögéstől, bár különösebb okunk nem volt rá, csakhogy elkezdődött a darab:D dehát neknk már ez a csepp kényeztetés is elég volt:D

angol és am. töri és civ. tanárunkkal elmentünk sörözni, ahol örömmel jelentette be hogy sikerült elérnie amit fél év alatt nem , és mindenki ott van a csoportból:D aztán jól berúgtunk, najó én annyira nem:), de tancsibácsi annál inkább:D és mondott érdekes dolgokat.:DD

pénteken házipartí márknál, na jó, a háziparty az nem a megfelelő szó rá, mert csak vera ricsi márk meg én voltunk, de a sok "pihenés" meghozta kellő hatását:D rájöttünk hogy majd olyan konyhánk lesz mint márknak, csak alacsonyabb asztala, és pufokkal, és akkor az alváson kívül midnen időnket ott tölthetjük:D

rájöttem hogy atrián egy fasz, és az alkalmi kavarást is beszüntetem vele /bár most hogy múltkori részegségénél túl kedves voltam vele //a fenébe is a jó szívemmel:p// és már jobban kötődik hozzám nehezebb lesz:// . elég volt hogy az anna folyton húzott, most hogy ő már nincs most az atrián venné át a helyét?

a másik: attila...a fene se érti ezt a pasit. ha gyárba vagyunk mindig odajön, meg mondja hogy mennyire várta hogy jöjjek már, meg smst ír, annak ellenére a tekében meg a villamoon meg sem ismer...a kavarásaink ellenére sem...:/ a szemét mindenit. mondjuk úgyis mindegy mert egy 28 éves liftszerelő nem épp az esetem...  

most hétvégén ricsi és vera a tettek mezejére lépnek, vagyis eltávoznak a nagy balatonra vera faterjához, és én, vizsgaidőszak lévén itthonmaradok, egyedül, magányosan, de nem teljesen elveszve, majd keresek valami jó bulit:D

írnék még de nincs mit, csak ez maradt, majd nagyot koppanok, és elhalgatok: 

A verset, amit akkor írtam,
amikor tíz napja, vagy inkább
két hete nem láttalak, mert mondtad,
hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold,
mi volt és mi legyen, a verset, ami arról
a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt,
hogy rossz nélküled, vagy más
megfogalmazásban, csak veled jó,
s eljátszott számtalan olyan szóval,
amit kizárólag akkor képes az ember használni,
amikor mélyen beleszeret valakibe,
minden más esetben ezeket a szavakat,
kicsim, csillagom, szívem
és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli.
A verset, amiben szerepelt egy felhívás,
hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl
érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz
mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,
s csak évekkel később, mikor már régen elveszett,
derül ki, hogy mennyire nem kellett volna
elutasítani egy találkozót például, mennyire
nem kellett volna azt a rossz mondatot
megírni sms-ben, de akkor már késő.
A verset, amiben volt egy hasonlat is,
hogy olyan, mint, már nem emlékszem, mi volt,
de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az
ember egy rossz gombot, s az egyébként
rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről
volt szó, elromlik, vagy helytelen,
számunkra nem megfelelő funkcióban
kezd el működni.

A verset, amit akkor írtam, s gondoltam,
megmutatom, már nem olvastad el,
mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából
végzetes találkozón azt mondtad, hogy
soha, még soha nem éreztél így egy nő iránt,
és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc
szavad, én nem szerettem annyira,
de erre soha nem gondoltam, hogy nem,
mert annyira szerettem benned mindent,
még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem,
például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat
minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon
magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor
s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran
az átlagosnál gyakrabban használtál más
esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó,
hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél,
s veszélyben érzed a szabadságodat,
az életed egyéb területeit, s hogy emiatt
kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy,
így mondtad, megéri-e ez a veszteség.
Itt, gondoltam, egy kérdéssel megkönnyítem,
amit mondani akarsz, hisz szerettelek.
Meg? - kérdeztem, s te akkor azt mondtad,
fájt kimondanod, láttam, hogy nem.

A verset, amit akkor írtam, később,
hisz van ez az aszimmetria a megírás
és a megjelenés között, az érzés és
az érzés manifesztációja között,
becsúszik egy-két hónap, esetleg több,
a verset később egy másik fiú olvasta,
és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett,
volt benne az a mély érzés, ami bennem is,
bár most nem, hogy nem is gondolta, mert
olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki,
nem is gondolta, hogy ennyire szeretem,
el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben
a legkülönfélébb, máskor egyáltalán
nem elfogadott cselekedetek is megengedettek,
én megfogtam a karját és távolabb toltam,
s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan,
de a szívemben egyáltalán nem érzékelhetően
nagyon édes arcba mondtam,
hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam
a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen
érkezett, s úgy érezte, most élete
egyik boldog óráját közelíti meg,
s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne,
s most így végképp érthetetlen számára az,
ami történt.

Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra,
s rögtön ott, az előszobakövön
csuklottam térdre, ez az a rendkívül
nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb
filmek sem mernek ábrázolni, mégis,
mint az én példám mutatja: létezik.
Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el
zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön
mi mást tehetne az ember, zokogtam bele
a padlólapokba, s még beszéltem is,
hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem,
talán a fiú a gangon van még, és félreérti,
s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be,
és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött,
s a nevetséges pozíció is maradt, mintha
könyörületet vártam volna valakitől,
holott egyedül voltam, teljesen egyedül,
a testem, mint egy véletlen
odakeveredett bogarat, amire a lakásban
egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz,
agyonnyomta az istent.